Furcsa vonzalmat vagoyk képes érzeni minden iránt, ami valamelyik életfeltételemet sérti akár fizikai, akár mentális. Beteges mazochismus ez, aminek semmi haszna, csak az, hogy önmagamat gyötröm. Rájöttem, hogy mikor ideges vagyok, a fájdalom nyugtat meg, vagy ha jó kedvem is van, valahogy még jobb, ha fáj valami. Egyszerűen megnyugtat, mintha gyötörnie kéne, hogy érezzem, élek. Máskülöndben csak tengődök egy helyben, nem teszek semmit és képes vagoyk a nap 24 órájából 13-mat végig aludni, 2-3-mat meg fetrengeni az ágyban úgy, hogy a plafont bámulom vagy épp csak tettetem, hogy nem vagyok ébren, nehogy bárki is hozzám szóljon. Amikor erről elgondolkozok, jut eszeme amit keresztanyám mondott. 'Menj pszichológushoz.'  Ezt akkor kaptam meg, mikor egyik nap évközben nem mentem suliba, csak mert ébredés után elállíthatatlan késztetésem lett a sírásra, bármit csináltam, csak potyogtak a könnyeim, olyan érzés az ilyen, hogy nem hiszi el az ember, hogy ennyi fájdalom fel tud gyülemleni egy  tizen-x éves személyben, csak minimum egy másik élet alatt. Egy ősi, mélyről jövő fájdalom ami folyamatosan kísért, de nem bánod, mert emiatt vagy te, nem pedig más.
Érdeklődök teljesen ésszerűtlen dolgok felé, mik visszahúznak, vagy épp szó szerint elvágják az utamat az előre haladásban, mégis ragaszkodom a saját kis világomhoz. Mint például a lustaság, semmi értelme, hátráltat, még csak kellemes sem mert hetekig képes vagyok semmit tenni és szarrá unni az agyamat, de visszafelé mégsem rángat, csak épp nem mozdulok előre. Tehát akkor most minek változtassak? Jó így most nekem? Igen. Később az lesz? Nem, de kit érdekel, majd később kitalálok mást, hogy jó legyen. De ugyan akkor ott van egy ici-pici halk hang, hogy naa, azért csak egy picurkát tegyél a jobb érdekében... Na ezt szoktam meg sem hallani, kivéve amikor épp bukásra állok valmiből -nem akarok elveszteni egy évet sem- mert akkor egy pár óra alatt betanulom az egész éves tananyagot és 4-es TZ-t írok kémiából úgy, hogy a fele benne sem volt még a tankönyvbe sem.... Na igen, hülyének sem lehet mondani ˘^˘ (<-bocs, egotime :3)
Ellentmondásban élek, néhány éve. Egyik felem élni akar, mindenbe belevágni és nem akar törődni semmilyen következménnyel, a másik mint egy félénk kisgyerek csak maradna egy helyben, nem akar roncsolódni. Egyszer eszerint, egyszer aszerint rendezgetem dolgaimat, és így olyan kesze kusza maszlagot kapok folyton, hogy egy élvezet kibogózni, és jó időre le is foglal, ergo tökéletes téma ez is, ha az élet nagy dolgairól van szó -legalábbis nálam-, és még unalmas pillanataimban van, hogy előveszem és fejtegetem.

Szöges ellentétben állok önmagammal. sosem tudom mit is kéne tennem, megoldásnak tekinthetném a semmit tevést, de sosem jön össze. Magától nem akar elsétálni az utamból az akadáj, csak egyre közelebb kerül. Ennek ellenére mindig hiszek benne, hogy egyszer csak elkanyarodik, és mikor látom, hogy mégsem, már igen nehéz egy olyat ugrani, amivel végérvényben is hatástalanítani tudom azt a valamit. Csupán lusta vagyok, és van, amikor inkább belesétálok a hülyeségbe, mintsem azt mondanám, hogy nekem ez nem kell. Volt 1-2 zűrös dolgom, ami alapjában véve manapság tök átlagos a korosztályomban -hiába nem hiszik az idősebbek-, de nekem mégis idegen téma. Leírni konkrétan nem fogom, de maradjunk annyiban, hogy voltam fiu volt osztálytársnál, de hiába, hiszen egyszer csak meggondoltam magam, és alkalmaztam a 'tegyünk-úgy-mintha-aludnánk' tervemet. Bevállt, nem kellett semmit sem tennem, épségben hazasétáltam.

A hirtelen véleményváltozásomhoz lehet kapcsolódott, hogy odafelé csávó a bokorbol sétált ki és hitte azt h a foglalkozásom valami olyasmi amit visszatérbe a bokorhoz kérhet és pénzt adna érte. Hihetetlen mennyire felháborodtam ezen is, és az is, hogy mennyire be voltam fosva... HuszonX éves csávó kérdezget meg ilyenek egy főút mellett a semmiben, nulla ember az utcán, a kocsisok meg *bruu* elszáguldanak... Ott imádkoztam, valaki, akárki forduljon már ki akárhonnan és mentsen meg. Na, azóta akárhányszor elmegyek egy bokor mellett, bárhol is legyek, eszembe jut és befosok. Volt ilyen Tomival is, elmentünk a világvégére mert nem hitt nekem és rossz helyen szálltunk le a buszról, ott is bokor volt út mellett és megijedtem és nem értette mi van.

Emellett volt még például cigi, de... Pár hónap után leesett, hogy ennek sincs konkrétan semmi értelme, nem lett jobb tőle a most, és még pénzbe is kerül -hiába volt bevett szokásom, hogy kunyizok, nem lehetett mindig. A hirtelen felvilágosodás részbeni oka volt a Kpop is. Hülyén hangzik nem? Zene miatt megváltozni? Nekem sokat jelent Bigbang. Nagyon. Sok dologba miattuk kezdtem változtatni, célom továbbra sincs amit el akarok érni, de változtam, a  jobbik irányba. Én vagyok az, akire egy fél világon túlról is hatott Bigbang, én vagyok az, akire valóban illik a  VIP elnevezés, és nem csak rajongói elszántságom jeléül vettem fel. Jobbá tettek ők, akikre esküszöm felnézek, és ha bele döglök is, de egyszer az életben látni fogom őket, -ha kell majd az öreg, ráncos papikat hívom össze egy találkára. Nem azért, hogy elmondjam, én vagyok a legnagyobb rajongó ebből az országból, hanem, hogy tudják; rám ekkora távolságból is hatottak, köszönöm nekik... Valamilyen tekintetben ők mentettek meg attól, hogy azelőtt elrontsam mindenem, mielőtt magam lábára állok, miattuk nem estem hasra és csúsztam egészen egy mély szakadék aljára, mikor épp csak kisétáltam a gyárból...
Van ám ilyen ismerősöm is. Ő az, aki nem tehet arról, ahová került -de csak saját hülyeségéből van még mindig ott.  Életfelfogása 98%-ban egyezik az enyémmel, neki évekbe telt felfognia és nem értette mit akarok tőle a második hónap ismeretség után, de sebaj, szegényke egoista és nem hitte, hogy más is lehet értelmes. Volt amikor nem értettem mit is akar pontosan, mert szerencsétlen ugyan annyira 0-án van érzelemből mint én. Tehát szórakoztató egy ember, brutális, hogy mikről tudunk beszélgetni órákon keresztül, imádok vele veszekedni, idegesíti, ha nem fogadok szót, és mondja is, tehát tömören azon élvezkedek, hogy mennyire idegesíti... Mindezt miért? Elvileg törődésből, mert hasonlítok rá és nem akarja, hogy elbasszam én is. Jó srác ő, gondoskodó, valahol még szeretem is (nem félreérteni!!), olyan mint egy tesó. Mint egy hülyén összerakott tesó. Akivel néha bazi nehéz megértetni, hogy nem én vagyok a hülye, hanem épp egyikünknek sem esett le, hogy ugyan azt magyarázzuk minimum fél órája a másiknak, különböző megfogalmazásokban és kapunk idegrohamot, hogy mi a francért nem ért megy egy ennyire logikus dolgot és erősködik ellenem ._. Sebaj, megszoktuk.. :D

Mint ahogy azt is gyorsan megszoktam, hogy cicám itt csücsül mellettem, és nézi ahogy írok, miközben öcsi lóg kívül az ajtómon, hogy be akar jönni Ludwig-simire, de nem tud ugyanis bezártam az ajtót, hogy a huzat ne nyissa ki, és a kis fekete hülyegyerekem ne szaladjon át Mia tesójához a szomszéd szobába, vagy épp ne akarjon szökési kísérletet tenni le, a nappaliba, ahol anya van. Az miért baj, hogy ott van anya? Mert valószínűleg az első adandó alkalommal dobná ki az ablakon, és szerintem talán még örülne is, ha egy ipari húsdaráló pihenne odakint a kocsibeálllón, hiába lenne nagy kérdés, hogy egyáltalán miként került oda az a gépezet O.....O 
Na és mivel asszem kiírtam mára a belemet is, és még egyéb más dolgaim is lennének, szerintem én most lépek... Még egy linket beteszek újabban napi min. 20x hallgatott zenémről, hogy ha valaki idetéved, akkor ne csak kussban csücsüljön. :3